2025. április 10-én egy kíváncsi, látássérültekből álló csoport látogatott el a budapesti Terror Háza Múzeumba. Az Andrássy út 60. szám alatti épület történelmi jelentőségét az adja, hogy két totális diktatúra – a nyilas és a kommunista – is innen irányította központi erőszakszerveit. 1937-től a Nyilaskeresztes Párt használta „Hűség Háza” néven, majd 1945-ben Péter Gábor költöztette ide a kommunista titkosrendőrséget.

A kiállítást egy segítőkész, felkészült tárlatvezető kísérte végig, a résztvevők pedig fülhallgatós készülékek segítségével kényelmesen követhették az ismertetőt – így még a hátrébb állók is tisztán hallották a narrációt. A látogatás a második emeletről indult, ahol először csoportfotó készült az udvaron látható szovjet T-54-es harckocsival a háttérben.

A tárlat időrendi sorrendben mutatta be a náci és kommunista diktatúra térhódítását Magyarországon. A „Kettős megszállás terme” után a „Nyilas folyosó” és „Nyilas terem” következett, amelyekben a magyarországi zsidóság deportálásának, a budapesti gettók borzalmainak és a Duna-partra hurcoltak kivégzésének megrendítő emlékei kerültek előtérbe. A „Gulág – Málenkij robot terme” különösen mély benyomást tett a résztvevőkre: a padlóra festett Szovjetunió-térkép, a vagonhangok és a visszaemlékezések szinte kézzelfoghatóvá tették a kényszermunka valóságát.

A két diktatúra közötti folytonosságot az Átöltözés terme szemléltette – forgó dobogón váltakoztak a nyilas és kommunista egyenruhák. Az ’50-es évek terme a kialakult kommunista hétköznapokat idézte meg: a manipulált választásokat, a propagandát és a beszolgáltatások rendszerét. Ezek egyik megragadható szimbóluma volt a tapintható szilikonzsírkocka. Ehhez hasonló, tapintással is érzékelhető tárgyakból örömteli lenne, ha több is elérhető lenne – akár másolat formájában –, hiszen ezek különösen sokat jelentenek a látássérült látogatók számára.

A tárlat következő egységei a szovjet tanácsadók működését, a kitelepítéseket, a vallatószobák világát és a koncepciós pereket mutatták be. A lifttel megközelíthető pince különösen megrázó állomás volt. Leereszkedés közben egy visszaemlékezés hangzott el – egy halálraítélt utolsó estéjéről és a kivégzés menetéről szóló, érzelemmentes monológ –, amely mély csendet hagyott maga után. A cellák, kínzóeszközök és alacsony zárkák valósága szinte szavakba önthetetlen volt.

A pince további termei az 1956-os forradalom leverésével, a megtorlásokkal és a kivándorlással foglalkoztak. A látogatás utolsó szakaszában a Könnyek termében az áldozatok nevei, a Tettesek falán pedig az elkövetők arcképei kaptak helyet. A kiállítás a szovjet csapatok 1991-es kivonulásának emlékével zárult, így a megszállás kezdetétől annak végéig kísért végig bennünket.

A látogatás nemcsak történelmi ismereteinket mélyítette, hanem megrendítő, emberi élményt is nyújtott. Köszönjük a múzeum munkatársainak a figyelmes szervezést és az együttműködést!

(A beszámolót Sárvári Martin készítette)