A tavalyihoz hasonlóan idén is kaptunk meghívást a Semmelweis Egyetemtől, így december 1-jén és 3-án hozzájuk vittük el szemléletformáló programunkat. A két nap során az Egészségtudományi Kar több mint száz nappali és levelező tagozatos dietetikus hallgatója vett részt aktívan a programon.

A hallgatók nyolc turnusban érkeztek a tanterembe, ahol a szemléletformálást minden alkalommal egy rövid, de rendkívül fontos előadással kezdtük. Az elméleti háttér ismertetése a dietetikus hallgatók esetében azért volt különösen fontos, mert a diabéteszből fakadó látásvesztés sajnálatos gyakorisága miatt munkájuk során szinte biztosan találkoznak majd látássérült pácienssel. Így beszéltünk nekik a látássérülés fokozatairól, lehetséges okairól és a becsült magyarországi statisztikákról, valamint a hazai szociális hálóról. Hangsúlyoztuk az érdekvédelmi szervezetek jelentőségét mind az információnyújtás tekintetében – az aktuálisan igénybe vehető támogatásokról és az elérhető rehabilitációs központokról –, mind pedig a közösségépítésben vállalt szerepük szempontjából, amely egy friss látásvesztés esetén kulcsfontosságú lehet az izoláció elkerülésében.

Az elméleti rész után azzal a kérdéssel fordultunk a hallgatókhoz, hogy szerintük az élet mely területein találkoznak a látássérült emberek a legnagyobb kihívásokkal. Minden csoportban a közlekedés vagy más, mozgással kapcsolatos terület szerepelt válaszként, így nekünk kellett rámutatnunk arra, hogy a nonverbális jeleket teljesen vagy részben nélkülöző kommunikáció is komoly kihívást jelenthet. Annak érdekében, hogy ezt ne csupán a szavak szintjén adjuk át, hanem tapasztalati úton is, a hallgatóknak szemtakarókat osztottunk ki, és arra kértük őket, hogy a szemtakaró felvétele után – immár mindenféle metakommunikációt nélkülözve – tegyenek fel nekünk kérdéseket. Néhányan a látásuk ideiglenes kikapcsolása után is minden gond nélkül, bátran kérdezősködni kezdtek, a hallgatók többségének azonban időre volt szüksége ahhoz, hogy megszokja az új helyzetet. Idővel a legbátortalanabb csoport is belejött a feladatba, és a feladatra szánt időkeretet egyszer sem sikerült betartanunk. Dietetikus hallgatókról lévén szó, minden csoportban előkerült a látássérültként történő bevásárlás, főzés és sportolás témája; emellett kaptunk kérdéseket a munkáról, a közlekedésről és a szabadidő eltöltéséről is. Mivel csapatunkat két vakvezetőkutya is erősítette, nagy érdeklődés övezte kiképzésük és a gazdával való együttműködésük kérdéskörét.

A program utolsó részében két részre osztottuk az adott csoportot, hogy a látás nélküli kommunikáción túl más területeken is kipróbálhassák magukat lefedett szemmel. A csoport egyik fele – kapcsolódva a dietetikusi szakmához – megismerkedhetett egy beszélő konyhai mérleggel és egy folyadékszintmérővel, valamint feladatokat oldhatott meg ezek segítségével, illetve kipróbálhatott egy beszélő vérnyomásmérőt is. Eközben a csoport másik fele a fehérbotos közlekedést és a helyes látóvezető technikát próbálhatta ki, valamint párokban gyakorolhatta azt az egyetem folyosóin. A két csoport végül cserélt, így mindenki részt vehetett mindkét foglalkozáson.

Mind a konyhai, mind a közlekedéses foglalkozás során annyi kérdés, sőt a megélésekről szóló visszajelzés érkezett felénk, hogy a turnusok sokszor egymásba csúsztak. Két rendkívül intenzív és feszített napon vagyunk túl, de a hallgatók empatikus és kíváncsi kérdései, valamint a gyakorlati feladatokban tanúsított lelkes részvételük minden fáradtságot megért.

Köszönjük a meghívást és a szervezést a Semmelweis Egyetem adjunktusának.

(A beszámolót Bencze Ivett és Sápi Dóra készítette.)